Tervek, álmok, küldetés – a Pixar animáció, ami mindent elmond…
Mindig volt tervem:
oviban, hogy – mit nekem iskolaérettségi felmérés, a 6. születésnapom után 9 nappal én bizony iskolába megyek
10 évesen, már gimis szerettem volna lenni, ezért felvételiztem az akkor még igencsak kísérleti jellegű 8 osztályos gimnáziumba
17 évesen, tudtam hogy vidéki egyetemre, és majd onnan külföldi félévre, és gyakorlatra megyek
21 évesen, az volt fontos, hogy vezérigazgatói asszisztens leszek, hogy onnan a „madárperspektívából” kitalálhassam, hogy a multi melyik területén csinálok majd karriert
25 évesen, újraidőzítettem, hogy 30 éves koromra családot alapítok – ezt a kislányom is nagyon komolyan vette, egy nappal a „határidőm” előtt született
Mindig TERVEM volt. Ezek a FEJEMBEN születtek, szem előtt tartottam őket, és a legtöbbet többé-kevésbé véghez is vittem.
Már 28 voltam, amikor egy tréningen azt a feladatot kaptuk, hogy most ÁLMODJUNK! Szakadjunk el a realitásoktól! Válasszunk kellően távoli időperspektívát (7 év), és igyekezzünk a kreatív énünket használni, rajzoljunk, fessünk, vágjunk-ragasszunk. Elég sok időnk volt rá, de emlékszem kb ¾ részét csak bambultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogyan kell álmodni. Nyilvánvaló lehetett a tanácstalanságom, mert az amerikai trénerünk odajött hozzám, és megkérdezte; Zsófi milyen színű, milyen illatú, milyen hangú az, amikor boldognak érzed magad? Ezen már nem kellett gondolkodnom, azonnal egy hely ugrott be – egy hely a Balatonnál, aminek különleges szaga van és megszámlálhatatlan türkiz árnyalata. Innentől magától létrejött a vízió minden részlete. Elkészült kollázs, aztán szép lassan meg is feledkeztem róla.
Eltelt 8 tartalmas év. Aztán nem is olyan régen, a költözésünk másnapján, úgy alakult, hogy lett egy fél óra énidőm, csináltam magamnak egy kávét, és kiültem az új teraszunkra. Nem tudom leírni azt az érzést, ahogy belém nyilallt a felismerés: ott vagyok, pontosan annak a nehezen született álomnak a kellős közepén! Egy végtelennek tűnő pillanat alatt megéltem meghatottságot, büszkeséget, hálát.
Aztán megjelent bennem a nagy kérdés: „Akkor most hogyan tovább?”
A tovább vivő ösvényre, valójában már régebben ráléptem. Évek óta tanultam az eszközöket, hogy felkészült legyek. Megkezdtem végtelen utamat az önismeret bugyraiban, hogy hitelessé váljak. Gyakoroltam a technikákat és mindent megtettem, hogy egyre jobb COACH legyek.
De ott és akkor az én racionális terveim és a saját jövőmről szóló újabb álmok, valami olyan furcsa ENERGIÁVÁ álltak össze, ami már TÚLMUTAT RAJTAM, és azóta is hajt. Segíteni szeretnék, hogy mások is átéljék, és megéljék ezt az elsöprő érzést; amikor megvalósítanak valamit, amiről csak álmodni, vagy még azt sem mertek addig. Azt hiszem ezt hívhatják KÜLDETÉSNEK.
Nehéz ezt még szavakba öntenem, de amikor megláttam ezt a Pixar kisfilmet, úgy éreztem, talán nincs is rá szükség. Elmeséli helyettem (a videó a képre kattintva indul):
