Motiváció sportban és munkában
Egy sikeres felső vezető kajakozó sportolók edzésrészletének volt szemtanúja, ahol az edző „Úgy húzzad, hogy k..vára fájjon, de még éppen ne sz@rjál be! “ – ordítással buzdította versenyzőit.
Különös jelenet lehetett, ami számos kérdést felvetett a bejegyzés szerzőjében, aztán pedig minden kommenttel még szélesebbre tárult a téma. Ezek mentén fűzöm én is a soraimat.
A LinkedIn-en botlottam ebbe a számomra rendkívül érdekes témafelvetésbe, és ebből kibontakozó beszélgetésbe a sport és a munka világának motivációs kérdéseiről. Nagyon tetszik, hogy a bejegyzés maga mélyen elgondolkodtató, de nem ítélkező! Rengeteg dolog eszembe jutott, nem is fértem volna bele egy pársoros kommentbe, inkább blogbejegyzést szentelek a kapcsolódó gondolataimnak.
Szükségük van a sportolóknak ilyen fajta motivációra a határaik feszegetésére?
Mivel éppen a sportedzői záróvizsgámra készülök, kezdjük egy kis edzéselmélettel:
Az emberi szervezet optimális működési szintjének megtartására törekszik. Edzésterhelés hatására azonban ez a belső egyensúly felborul; az izmok fáradnak, izzadunk, csökken a vércukorszintünk, stb., amiket az agy veszélyként fog fel, és megállásra próbál késztetni minket.
A teljesítményünk viszont pont akkor fejlődik, ha – optimális mértékben – túlterheljük a szervezetet (keringést, izmokat), mert ezzel beindul a szervezetünk védekező, alkalmazkodó mechanizmusa, és egy magasabb edzettségi ponton állapodik majd meg, azaz szuperkompenzál.
Tudjuk, hogy az ember maratonok, szuper-, sőt ultramaratonok lefutására is képes. De azt is, hogy a szervezet már kb. 20-30 perc fizikai aktivitás után mindent megtesz, tüneteket produkál, hogy megállítson minket. Úgyhogy igen, ilyenkor extra adag motivációra van szükség.
Ha a sportoló fejben is edzett, tisztában van ezzel és saját eszközei is vannak, hogy átlendítse magát. Amíg ez nem alakul ki, vagy végletesen kiélezett helyzetekben, nagyon fontos szerepe van a külső motivációnak. Mégpedig olyannak, ami segít abban, hogy átverje a saját agyát!
Milyen a mai gyakorlat a magyar sportban?
Az elmúlt 50 év finoman szólva nem arról volt híres, hogy az edzők modern motivációs megközelítést alkalmaztak volna, mégis tény, hogy a versenysportban nevelkedett fiatalok olyannyira megtanulták, hogy többre képesek, mint elsőre gondolják, hogy ez az attitűd a személyiségük részévé is vált.
Júniusban 300 fős online kutatást készítettem Sportmindset címmel, azzal kapcsolatban, hogy mi mindent viszünk magunkkal a sportból az üzleti életbe. Ebből 174-en! említették a KITARTÁST!
A sportolóról, vagy az edzőről szól az ordibálás?
Mindenkire ugyanúgy hat? Alakítják az edzők a stílusukat?
Volt egy edzőm, aki azzal küldött pályára minket: „Lányok, ordítani fogok, és ennek 2 oka van: egy, hogy meghalld a pályán a labdapattogás, és a szurkolók zajában is, 2, én ezzel tudlak segíteni a pálya széléről.” Talán keveredtek be időnként csúnya szavak is, de sohasem minket minősítve, hanem az adott helyzetet. Én nem bántam, hogy ordít, mindig tudtam, hogy még egy szív velünk van a pályán. A hangsúly szerintem nem a hangerőn, még csak nem is a stíluson van, hanem azon, hogy a mondanivaló arról szó-e, amit tennem kell(ett volna), vagy rólam. Amíg az előbbi, addig tanulok belőle. Szerintem baj akkor van, ha utóbbi.
Az embert – főleg gyereket – minősítő kommunikáció számomra minden hangerőn elfogadhatatlan!
És nem, semmi nem hat ugyanúgy mindenkire! A hatás főleg a befogadótól függ, sokkal kevésbé az „üzenet” küldőjétől. Ezért mindig fontos lenne figyelembe venni, hogy kivel beszél az ember!
Valószínűleg nekem nagy szerencsém volt anno az edzőimmel! Mert ez a fajta tudatosság még ma – a motivációs elméletek korában is – ritka, mit a fehér holló. Mitől lenne? Az edzőképzés legvégén járok, és nyoma sem volt önismereti, társas ismereti képzésnek. Hozzáteszem, a közgáz diplomám megszerzése során sem volt! Ha nem tettem volna egy 15 éves kitérőt az üzleti világba, talán nem is hiányolnám, pedig szerintem erről kellene szólnia mindkettőnek; edzősködésnek és vezetésnek is.
Szerencsére vannak már jó kezdeményezések. Az ausztrál Athlete Assesment például kidolgozta a kifejezetten sportolókra, sportcsapatokra és edzőkre formált DISC modellt, ami a viselkedési jellegzetességek felmérésének segítségével fejleszti a kapcsolatokat és a kommunikációt. A hasonló programok az üzleti életben már nagyon elterjedtek. Kollégáimmal most mi is azon dolgozunk, hogy minél több edzőhöz is eljussunk, és aktívan tegyünk azért, hogy a hazai sport szereplői is tudatosan keressék a legjobban működő módszereket, értsék meg egymás mozgatórugóit, és ha szükséges, kissé igazítsák is mentalitásukat, viselkedési stílusukat a legjobb teljesítmény érdekében.
A munkahelyeken is vannak hasonló helyzetek?
A szellemi és fizikai határok keresése más motivációs módszereket kívánnak?
Daniel Pink megközelítésében a mai – szellemi foglalkozású – embert három dologgal lehet leginkább motiválni; CÉL (jelentőségteljes dologhoz való hozzájárulás), SZAKÉRTELEM (fejlődési lehetőség, kihívás) és AUTONÓMIA (önállóság, felelősségteljesség). Különbözik ez vajon a sporttól? Szerintem nem sokban. Sőt, a sportban talán mindhárom jobban kézzelfogható.
És ez nagy segítség! Az említett kutatásban például arra a következtetésre jutottam, hogy sportoló, és főleg versenyzésben is résztvevő fiataloknál kialakul egyfajta önmotiváció, ami aztán az üzleti életben is segíti őket. Például kudarckezelésben, vagy abban, hogy később maguk is vezetői babérokra törjenek (a versenyző gyerekekből 20%-kal több vezető, és 30%-kal több szabadúszó lett).
A megkérdezett 102 vezető beosztású üzletember kivétel nélkül mindegyike sportolt fiatalon, vagy sportol jelenleg (is). Közülük sokan így is ennek a ténynek hálásak az önismeretük csíráiért és a csapatban való gondolkodásért.
Ha a sportoló fiatalok edzőiktől pozitív motivációs eszközök széles tárházát is megtanulnák, akkor nem lenne szükség arra az üzleti életben megindult folyamatra, hogy úgynevezett people managert kell kinevezni a szakmai feladatok vezetői mellé.
